A 7.a osztály „ Kultúrtörténeti kirándulása Tündérkertben”

Az osztály már régóta várta az erdélyi kirándulást. Erről folytak a beszélgetések a szünetekben is, hisz mindenki izgatottan várta azt az egy hetet, melyet eltölthet Székelyföldön. A többhetes készülődés, előkészítő órák után, ahol projektmunkában ppt-ket, plakátokat készítettünk, tudáspróbákat tartottunk a Digitális tartalomtár feladataival, végre elérkezett az a nap, amelyre mindannyian vártunk: május negyedike, az indulás napja.

Bár hajnali ½ 5 volt, az osztály már nyüzsgött, a szülők búcsúzkodtak, bőröndöket raktak be a buszba. Elindultunk, vígan integetve a szülőknek, várva az új kalandokat.

A határig gyorsan eltelt az idő, és mielőtt észrevettük volna, már Királyhágónál átléptük Erdély kapuját, és Bánffyhunyadon mentünk keresztül a cigánypaloták sokasága közt a következő úti célunk felé véve az irányt, amely Körösfő volt. Körösfőn megnéztük a templomot, ahol megcsodáltuk a kazettás mennyezetet, és elénekeltük az énekórán megtanult Körösfői kertek alatt című dalt. Sajnos az ott kiállított Rákóczi-szőnyeget nem láthattuk, mert éppen restaurálás alatt van. De ez nem szomorított el bennünket, ugyanis máris mentünk tovább Kalotaszegre, ahol gyönyörű, egyedi tányérokat, hímzett párnákat, ruhákat csodálhattunk meg a tájházban. Innen viszont hamar tovább is indultunk Kolozsvárra, ahol megtekintettük Mátyás király szobrát és szülőházát, a Szent Mihály-templomot, illetve a Házsongárdi temetőben is tettünk egy sétát. Onnan Torockón keresztül jutottunk el a szállásunkra, amely egy kempingben volt.

A második napot a Tordai sóbányában kezdtük. A Tordai sóbánya meglátogatása különleges élmény volt! Amikor leértünk a mélybe, a hatalmas, kivilágított terek és a csillogó sófalak látványa teljesen lenyűgözött minket. A hideg, sós levegőt először ugyan furcsa volt belélegezni, de a séta végére nagyon frissítőnek éreztük az ott-tartózkodást. Majd Marosvásárhelyre mentünk. Ott megnéztük a Teleki Tékát és annak érdekes kincseit, aztán pedig megkoszorúztuk a Bolyaiak szobrát. A sóvidékre érkezve, Tata testvérvárosába, Szovátára mentünk, ahol körbejártuk a Medve-tavat, majd Parajdon áthaladva megemlékeztünk a tavalyi természeti katasztrófáról. Korondra érkezve a helyi mesterek láttak minket vendégül. Megismerkedtünk a sajtkészítés rejtelmeivel, kóstolót is tartottak nekünk, majd a sóvágóknál láthattuk, hogy készülnek a hatalmas sótömbökből a különböző termékek, például a fűszeres  konyhasók, a fürdősók és a sószappanok.  Meglátogattuk még a korondi taplászokat, ahol érdekes taplóból készült dolgokat láthattunk, és megismerkedtünk a taplófeldolgozás mesterségével. Ez nagyon különleges volt, hiszen Erdélyben csupán 7 család őrzi még ezt a régi mesterséget.

 A nap végén elfoglaltuk új szállásunkat Oroszhegyen.

A harmadik napon először Csíksomlyóra mentünk, ahol megnéztünk a kegytemplomot és felmentünk a nyeregbe is, ahol kirándulásunk után két héttel tartották a búcsút, több százezer zarándok részvételével. Madéfalva, Gyergyószentmiklós után, a Békás-szoros volt a következő megállónk. „A szoros előtt már kilométerekkel nagy sziklafalak tornyosultak az út mellett mind a két oldalon. Ahogy haladtunk tovább az egyre kanyargósabb úton, megláttunk egy, a többinél is magasabb sziklát. Gyönyörű volt! A sziklát oltárkőnek hívták, és a tetején ott lobogott egy magyar zászló.

A Békás-szoros keletkezése nagyon érdekes és lenyűgöző. A nevét a Békás patakról kapta, mely több tízezer éves munkájával vájt utat magának a mészkőből álló hegyeken keresztül. Amint kiszálltunk a buszból, megláttuk a szoros óriási méretét. Ezeket a felhőkarcolókkal vetekedő óriási köveket csak alig tíz méter választotta el egymástól. A patak ott folyt az út bal oldalán. Beljebb a szorosban csak egyre lenyűgözőbb és lenyűgözőbb lett a látvány. A szoros az útszéli árusokkal szinte úgy nézett ki, mint egy sétáló utca egy városban. A patak kis vízesései és kristálytiszta vize végigkövette az utat, és néhol még át is haladt alatta.  Szinte hihetetlen volt, hogy ez a kis patak képes egy ilyen, több száz méter mély szorost kivájni! Ez a gyönyörű táj egy életre szóló emlék lett számomra, és megmutatta az idő erejét és a természet egy gyönyörű részét.”

A közeli Gyilkos- tónál folytattuk utunkat. „A Gyilkos-tó Erdély egyik legismertebb tava, Erdély gyöngyszeme. A Gyilkos-tó elnevezést Orbán Balázs vitte be a köztudatba, fő művében A Székelyföld leírásában részletesen írt a tóról.

1837-ben a Gyilkos-hegy földcsuszamlás következtében eltorlaszolta a folyókat, ezzel kialakítva a mai napig látható tavat. 2080-ra azonban teljesen el fog tűnni, mert a víz folyamatosan hordalékot mos a tóba.

A Vereskő-patak mentén haladva szemünk elé tárul a Gyilkos-tó, amely fölé a Kis-Cohárd hegy magasodik. Tiszta időben jól látható a Kis-Cohárd és a Nagy-Cohárd között húzódó Nyereg. Ahogy körbenéztünk, felfigyelhettünk a fák különös elrendeződésére. Alul találhatók a fenyőfák, felül pedig a lombhullató erdők. A hőmérsékletváltozás miatt lent hidegebb, fent pedig melegebb van. A már előbb említett Kis-Cohárd a tó fölé emelkedik, mintha csak védené, őrizné a tavat.

A víz kékeszöld színéről az a monda terjed, hogy Fazekas Eszter, akinek alakjához kötődő történet vall a tó keletkezéséről, szeme egyszer-kétszer megcsillan benne. Ráadásul a tó vize fiatalító hatással is bír: ha valaki megmossa benne az arcát, egy évvel fiatalabbnak fog tűnni.

A tó vizében még ma is láthatók az egykori fenyőerdő maradványai. A vas-oxidos víz tartja fenn a fenyőfák csonkjait. A tó partján már a kezdetektől kialakult egy nagy üdülőtelep. Mindenfelé árusok kínálják portékáikat. Itt kóstolhattuk meg az egyik legfinomabb kürtőskalácsot is.”

A negyedik nap is jónak ígérkezett. Első megállónk a Mohos-tőzegláp volt, Erdély elragadó természeti kincse, amely belopta magát az osztály szívébe. „A téli álomból ébredő Csomád-hegységben, egy vulkáni kráter belsejében található a Mohos -tőzegláp. Ahogy átértünk a fenyőfák vékony sávján, gyönyörűen ragyogott a kék ég. A távolban a vulkáni kráter falának zöld oldalait láttuk. Lejjebb a fák szürkék voltak a lápban, mert rovarok rágták meg őket, és így úgy néztek ki, mintha az erdő leégett volna, s csak ezeknek a fenyőknek a maradványai mutatnák, hogy valamikor itt zöldellt a táj. Ahogy a kijelölt úton mentünk, megláttunk egy tószemet. Az ilyenek akár több mint 20 méter mélyek is lehetnek. Gyönyörűen tükröződött vissza tükörsima vizéről a kék égbolt és a nap. Ahogy letekintettem, döbbentem rá, milyen érdekes, hogy semmi más nem tartja az utat, amelyen járunk, mint a tőzeg. Amit megláttam ott, az a kereklevelű harmatfű volt, mely azért érdekes, mivel rovarokkal táplálkozik. A másik különlegesség a tőzegrozmaring. Amennyire szép rózsaszínűek a virágai, olyan mérgezőek is egyben. Amikkel szerencsére nem találkoztunk, azok az állatok voltak, kifejezetten a medvék. Igen, medvék! Azok is ezeket az utakat használják, amelyeken mi jártunk. Szerintem a mohos tőzegláp Erdély egyik legszebb természeti kincse, én beleszerettem minden apró kis részletébe…”

 Miután végeztünk, elsétáltunk a Szent Anna-tóhoz, melynek szépsége magával ragadó volt. A fák, mint őrök vették körül, a víz tükre pedig oly sima és tiszta volt, hogy az ég visszatükröződött rajta.

 „A keletkezéséről szóló monda úgy tartja, hogy egykor a tó helyén két gőgös testvér lakott szomszédos várakban. A fivérek mindig versengtek, egyszer pedig a Gáspár nevű testvér egy fogadásban elnyerte díszes fogatát. Viszont ahelyett, hogy állatokat fogott volna be elé, a falu legszebb lányaival tette ezt, felvágásból. Amikor ostorral a lányokra csaptak, az egyik, Anna névre hallgató leányzóból vér serkent. Anna fohászkodott Istenhez, hogy segítsen rajta, aki meghallgatta imáját, és összedöntötte a két várat. Gáspár egykori lakóhelyén tó keletkezett, amelynek partján folytatta életét a lány, hálája jeléül.

Bármilyen szép ez a történet is, igazából más áll a természeti kincs keletkezése mögött. Körülbelül 32 ezer évvel ezelőtt, mikor még működő vulkánok voltak a környéken, az egyik, két ikerkrátert alakított ki. Ezeket a bemélyedéseket nem a beléjük folyó patak töltötte fel, mint a legtöbb természetes keletkezésű tavat Erdélyben, hanem csapadék. A belé hulló eső és az olvadó hó miatt alakult ki az állóvíz a kráterben. Egyébként a nevét sem a mondában szereplő Annáról kapta, hanem Szűz Mária édesanyjának nevéről.

A tó körül őrzővédőként állnak az ég felé magasodó robosztus hegyek. A csúcsaikon díszelgő hó engem a süteményekre szórt porcukorra emlékeztetett. Felülnézetből ezek miatt a Szent Anna-tó egy szürke arcon zöldellő szemre hasonlított.”

Miután megcsodáltuk, és néhányan pedig körbesétáltuk a tavat, már délutánra járt, ideje volt elindulni Csíkszereda szomszédságába. A csíkcsomortáni gyerekeket adventkor már megismerhettük. A moziban találkoztunk velük először, ahol egy karácsonyi filmet néztünk meg együtt, majd a Kossuth téren csodaszép adventi előadásukat hallgathattunk meg. Erdélyi kirándulásunk során újra találkozhattunk a kis csoporttal Csíkcsomortánon. Először a templomban elénekeltek nekünk egy dalt, amit aztán közösen is megpróbáltunk elénekelni, majd a művelődési házban sok süteménnyel kedveskedtek nekünk. Ezek után elmentünk megnézni a Kárpátok őre nevű szobrot, ahol egy csoportkép is készült. Az utolsó állomásunk a métapálya volt, itt egy szórakoztató, élményekkel teli játékban vehettünk részt.

Összeségében nagyon emlékezetes volt a találkozás az ottlakó gyerekekkel, örülünk annak, hogy újra találkozhattunk velük.

Az ötödik nap először Tamási Áron sírját koszorúztuk meg Farkaslakán, majd Szejkefürdőre mentünk, ahol megnéztük Orbán Balázs sírját, illetve a székelykapukat. Innét indultunk Szentegyházára, ahol egy kedves bácsi és két aranyos néni fogadott minket. Először kaptunk egy kis kóstolót a kürtőskalácsokból, és miután mindenki eldöntötte, milyen ízűt szeretne készíteni, hozzá is láttunk a tészta elkészítéséhez. Tekertük, sodortuk a tésztát, aztán sütöttük őket. A kürtőskalács-készítés nagy sikert aratott, mindenki élvezte, volt, aki azonnal el is kezdte enni. Amikor minden kalács elkészült, tovább-buszoztunk a Madarasi-Hargitáig. Mivel a busz nem tudott felmenni túl magasra, dzsipekkel mentünk fel a Madarasi menedékházig, onnan pedig gyalog mentünk tovább. Az út nem volt eseménytelen, ugyanis többen elestek a havas, sáros úton. Sajnos a felhők miatt nem láttunk el messzire, de ez nem szomorított el bennünket. A havas, ködös hegytető után, a kora nyári Székelyudvarhely felé vettük az irányt, ahol megnéztük a szoborparkot, aztán fagyiztunk, és élveztük a szabadidőt.

Elérkezett a hatodik, egyben utolsó nap. Reggeli után elindultunk hazafelé. Megálltunk Segesváron, hogy körbenézzünk Erdély egyik leghíresebb történelmi városában. Meglátogattuk a segesvári várat, amiről rengeteg érdekességet mondott az idegenvezetőnk. Szabadidőt is kaptunk, ahol vásárolhattunk is különféle szuveníreket a közeli boltokban. Sajnos időközben eleredt az eső, így muszáj volt visszatérnünk a busz melegébe. A hazafelé vezető út jó hangulatban telt. Beszélgettünk, kártyáztunk, zenét hallgattunk, sőt énekeltünk is. Hamar eltelt az idő, egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a parkolóban vagyunk, és várnak minket a szüleink.

Bár szomorúan vettük tudomásul, hogy utazásunk véget ért, az erdélyi kirándulásunk egy hete örök emlék marad számunkra.

Hazatérésünk után magyarórán fogalmazást írtunk az élményeinkről, beszámolóórát is tartottunk, amelyen jó volt felidézni az egy hét élményeit. A nemzeti összetartozás napján iskolai megemlékezést tartottunk.

Kirándulásunk Magyarország Kormánya támogatásával valósult meg.